Zavaros...
Hú, te jó ég... eltelt 3 hónap mióta nem írtam. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig távol leszek, de úgy alakult, hogy bár körülöttem szinte semmi sem történt, bennem forrongtak a dolgok. Az Ádám ügy látszólag lecsillapodott, de magamban ezt sem tudtam/tudom lezárni. Amiket az Ádámnak mondtam, hogy miért nem akarok vele beszélni, csak egy kifogás volt. Persze azóta is egy gerinctelen köcsögnek tartom, de rájöttem néhány dologra. Leginkább azért nem akartam jobban belebonyolódni a dologba, meg azért nem szerettem volna, hogy a Dani tudjon róla, mert egyszerűen csak a helyemet féltem. Rég nem dúl már a szerelem, de ha nem lenne a Dani nem lenne semmim. Képtelen vagyok munkát találni, pedig próbálkozom, és még csak nem is lenne hova mennem, most, hogy a régi otthonomat valaki más lakja... Elkezdett világosodni előttem, hogy talán már csak a kényszerűség tart itt. Egyre kevésbé jövünk ki egymással, néha a közelségét sem bírom, és az érzéseimet, meg a gondolataimat már végképp nem tudom vele megosztani. Két külön világ vagyunk. Most úgy érzem, mihejt megtehetem le fogok lépni. Ezért is jó lenne végre valami munka, mert ehhez pénz kell. Az elmúlt 3 hónapban rengeteg dolog változott bennem, és már nem bírok ebben a helyzetben élni. Nincs már senki, akivel őszinte mernék lenni. Folyamatosan azt gyakorlom, hogy a valós érzéseimet minél kevésbé mutassam ki, de ez így sokáig nem megy... Ami azt illeti rohadt magányosnak érzem magam. Enikő néha meglátogat, neki nem mondok nemet erre, de már nem olyan mint régen, vele sem tudok igazán beszélni... Mással meg találkozni sincs kedvem. Mindenkit lerázok, mert úgy érzem nincs szükségem a lenézésükre. Valahogy mindenkinél ezt érzem, hogy nem vagyok nekik elég jó, akkor meg minek fárasszam magam. Úgy érzem már nincs olyan dolgog, ember a volágon, ami/aki igazán érdekelne... Talán egy kivétel van, de ezzel is hónapok (ha nem évek) óta küzdök, hogy kitaláljam, csak egy újabb fellángolás-e ez is, vagy tényleg van értelme belebonyolódni... Tudom hogy néhány bejegyzéssel ezelőtt még azt írtam, van valaki, akit nem fogok belekeverni a saját kis válságaimba, mert túlságosan fontos nekem, De már akkor is éreztem, hogy ezt lehetetlen lesz örökké betartani, és várni a sors válaszára.... Bár valamilyen szinten még mindig ezt teszem, de inkább kezdjük ezt is az elején.
Szóval, talán még emlékeztek a szilveszteri üzenetre, amit a Riscsinek küldtem. Nem voltam képes elfogadni, hogy még csak válaszra sem méltat. Így hát egy lépéssel tovább mentem. Újra üzentem neki, és kiderült, hogy nem kapta meg az üzenetemet. Ahogy a szavaiból kivettem a barátnője tűntethette el. Végül e-mail-ezni kezdtünk, de amit igazán el akartam mondani neki, azt még nem tudtam neki leírni. Lett volna rá alkalmam, de nem voltam benne soha biztos, hogy helyes lenne. Így egyszerű hétköznapi dolgokról írtam neki, csak azt bírtam kinyögni, hogy nagyon hiányzik és fontos nekem. Nem mondhatnám, hogy sokat beszélgettünk, havonta egyszer kapok választ, mert nem tud többször internetezni. Mit mondhatnék, talán még nagyobb gyötrelem ez, mint előtte, amikor úgyanúgy minden nap gondoltam rá, de nem vártam semmire. Most is eltelt már egy hónap az utoló üzenete óta. :( Györtődöm, hogy amikor választ kapok (ha kapok egyáltalán) akkor vajon megint csak jelentéktelen hétköznapi dolgokról írjak, vagy lesz értelme elmondanom neki, hogy ő az utolsó ember a világon, akivel még megpróbálnám együtt, ha innen lelépek. Mert ha vele nem megy, akkor senkivel, és akkor tuti, hogy örök magányra vagyok ítélve... Sok mindentől félek most... mert ha nem tárom ezt fel neki, akkor tényleg egyedül leszek, mert a mostani életem már csak ideiglenes... Ha pedig elmondom neki, talán kiderül, hogy ő nem így érez. Vagy ha mégis ugyanezt érzi, akkor a végén talán nem tudok megfelelni a várakozásainak, nem leszek elég jó, szép meg amúgy sem vagyok. Vagy mi lesz ha egyszerűen képtelen leszek kiszállni abból, ami most van? Félek, hogy olyan ábrándba ringatom magam, ami már rég nem létezik, és egy olyan ember jár minden percben a gondolataimban, aki már nem ugyanaz, mint akit én ismrtem. Jelenleg ennyit tudok: Ő nagyon fontos nekem, hiszen még most is minden emléket egy dobozban őrizgetek róla... és nagyon hiányzik. De mindketten változtunk, és talán már semmi sem működne úgy ahogy régen. De a jelenlegi helyzetben az Ő üzenete az egyetlen ami fel tudna vidítani. Nem tudom, mit tegyek, hallgassak örökre, vagy lépjek valamit... Idejét sem tudom, mikor voltam teljesen őszinte bárkivel is az érzéseimmel kapcsolatban... beleértve magamat is... Közben meg úgy álmodozom, mint egy tini lány, És vágyakozok egy olyan csók után, ami vegre újra megmozgat bennem valamit....