Sebek
Az elmúlt napok eléggé próbára tették a türelmemet. Valahogy üldözött a szerencsétlenség. Nekimentem mindennek, belerúgtam mindenbe, összetörtem, amit lehetett, és egyszerűen semmi sem jött össze. Mindemellett pedig megmaradt a melankólikus hangulat, ami már jó ideje nem hagy el.
A munkakeresés továbbra sem volt sikeres, még csak nem is nagyon találok nekem való hírdetést. Kezdem azt hinni, hiába görnyedtem az iskolapadban, sosem lesz értelmes állásom, és ezzel együtt sosem lesz semmi önállóságom. Néha iszonyatosan senkinek érzem magam emiatt, mert semmivel sem tudok hozzájárulni a jelenlegi életünkhöz.
Kellemetlen közérzetemet még az is tetézi, hogy mostanság újra problémáim vannak az alvással. Hiába bámulom éjfélig a tv-t, hiába próbálom kikapcsolni az agyamat, csak gyötörnek a gondolatok. Mivel néhány napon belül lesz a hagyatéki tárgyalás, csak ez jár a fejemben. Azok a mocskos anyagiak. Mivel a tárgyalásnak ugyebár díja van, és mondanom sem kell, elég csórók vagyunk jelenleg. Minden egyes napot megmérgezi ez az egész, amíg túl nem leszünk rajta.
A mai napon különösen rosszul ébredtem. Elárasztott a düh, ahogy átgondoltam a dolgokat. Elegem van a családomból, és néha arra vágyom, bár elfelejthetném őket örökre. Érthetetlenül önzők... Egyedül a bátyámat vagyok még képes szeretni, de ezzel is vajon mire megyek? Alig látom őt, talán egy évben kétszer-háromszor, és nem is sokszor beszélek vele. Egyedül érzem magam, mert azok az emberek, akik mindig mellettem kellene, hogy legyenek, soha nincsenek velem, és a legszomorúbb az egészben, hogy már én sem akarok a közelükben lenni. Túl sokszor bizonyították már, kik is ők valójában, és nem akarom a felismerést újra meg újra átélni. Nem bízom már bennük, bár nehéz mindig emlékeztetnem magam az elővigyázatosságra. Csak hát így most egyedül vagyok...
Ahogy agyalok az eddigi szánalmas kis életem csalódásain, gyakran eszembe jut, hogy ha valóban ezek formálnak engem, akkor mit várhatok a jövőmtől. Jó anya leszek majd egyszer ezek után, vagy tovább viszem majd a saját sérelmeimet? Össze tudok-e majd tartani egy családot? Ki tartok majd a végéig? Meg tudok valaha bízni másokban, lesznek barátim, és biztos életem? Őszintén mondom, én szeretném magam mögött hagyni ezt a sok rossz tapasztalatot, és akár el is mennék messzire, hogy többé ne kelljen szembenéznem a múltammal, de valljuk be menekülni nem ilyen egyszerű. Hiába mennék a világ másik végére, tudatalatt ez a sok- sok mocsok örökre megmarad. Csak remélhetem, hogy elég lesz az akaratom, és sikerül máshogy csinálnom, új életet kezdenem, új családot, egy jó családot teremtenem. Ha begyógyultak a sebeim....