"Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám"
Az ember lassacskán jön rá, mit is az a létbizonytlanság. Nem az a fajta, amit az anyagi szegénység okoz, hanem az, amelyet József Attila e két sora jelent. Legalábbis amit számomra mond.
Nincsen apám...
S talán nem is volt soha sem. Nem irányított ő, inkább meghúzta magát. Illetve én ezt láttam eddigi életemben, s míg ő élt. Mert most már valóban nincs itt. Úgy döntött elmegy, oda ahol nem szenved már tovább, és nem találhatja már meg senki sem. Annyi mindent nem mondtam neki, amit kellett volna, és el sem tudom mondani mennyit gyötör a gondolat, mi lett volna ha mellette vagyok (én is). Talán nem így történtek volna a dolgok. Miért nem volt annyi erőm, hogy támogassam, és azt mondjam neki: Szeretlek! Nem igazán mondtam soha. Gondoltam én számtalanszor, de a mi családunk nem az az érzelgős fajta. Mikor utoljára láttam megöleltem, és reméltem, hogy tudja mit gondolok. Aztán már csak telefonon hallottam a hangját. Próbáltam bíztatni, de nem igazán hatott. A legrosszabb az egészben, hogy későn jöttem rá, hogy nehéz természete, és furcsa stílusa ellenére milyen jó ember volt. Ő sosem akart rosszat... Senkinek...
Se anyám...
Talán valamikor régen, még gyermek koromban élt bennem egy anyafigura, akire büszke voltam, és olyanná szerettem volna válni mint ő. De jó pár éve, valahol a tizes éveim közepén ez elvesztette a hitelét, örökre. Nem tudom elmondani mikor éreztem utoljára anyai gondoskodást, szeretetet. Most csak egy olyan nő képe lebeg a szemem előtt, aki inkább megtagadja saját gyermekeit önös érdekek, anyagi javak miatt. Ráadásul nem most történik ez először. Tisztán él bennem az érzés, mikor még magamat hibáztattam, azt hittem talán nem voltam jó gyerek. De már tudom, hogy ez csak egy tévedés volt. Azt hiszem egy anyának fontos a gyermeke jövője, legalábbis ideális esetben. Annyira mindenképpen, hogy ne tagadjon meg 3000 Ft-ot buszbérletre, azért, hogy a lánya el tudjon járni iskolába. Hát én sem kértem soha sem többet, de még ezt sem kaptam meg. Tőle nem. Nem jártam bulikba soha, balhém sem volt egy sem, nem kértem hetente zsebpénzt, sőt havonta sem, maximum ha szétment az utolsó farmerom.
Már nem akarok jó gyerek lenni. A sok hibáztatás, hogy sosem voltam elég, világossá tette, nem én vagyok az, akinek bizonyítania kell...
Se istenem...
Igaz hívő nem voltam soha. 6-7 évesen próbáltam megérteni a hitet, de az évek alatt csak azt tanultam meg, hogy teljesen mindegy kihez fohászkodom. Ha létezik isten, elnézné-e vajon ezt az enyészetet? A rothadó emberi fajt?
S hogy miben hiszek most? Nem tudnám határozottan megmondani. Oktatási rendszerünk lépcsőin haladva megismertem néhány teóriát a vallásról. Hát most itt az én kis katyvaszom mindezek mellett, ahol mindenből található egy kicsi. Én úgy hiszem, kell hogy legyen valami, ami mozgatja ezt a szánalmas porhüvelyt, amiben élünk. Ha úgy tetszik nevezzük léleknek. Mert nem érezhetünk mindent a testünkkel, ugye? Azt hiszem ezt mindenki el tudja képzelni. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik és vezet valahová. Az első számú pedig, amiben hiszek, az én vagyok, önmagam... Viszont az a magasztos felsőbbrendű erő, amit egyesek istennek neveznek, nekem nem létezik. Nincs ott fenn senki, aki segíthetne rajtunk, akihez megéri imádkozni...
Se hazám...
Nem vagyok már otthon sehol a világban. A házat, amit 20 évig az otthonomnak nevezhettem, a szobát, ami menedékem volt már más lakja. Nem mehetek már vissza merengeni az emlékeken, leülni az öreg cseresznyefa tövébe. Eddigi életemnek szinte minden emléke ott rekedt nélkülem.
Szentpéterúr sosem volt az otthonom, a szoba a kék falakkal soha nem volt az én szobám, és soha nem éreztem jó helyen magam.
Most egy városi panel ház kis lakásában üldögélve, csak arra gondolok, hova megyek, ha nem lesz hova mennem? Mert itt nem vagyok otthon, és sehol máshol sem...