Múlt és jelen...
Szóval... Sokadik blogomat kezdem már el. Igazából soha nem is tudtam, mi a célom ezzel valójában, de azt hiszem, most már világos, hogy főleg magamnak írok. Nem akarom, hogy lássák, illetve nem feltétlenül... Viszont az fontos, ha esetleg mégis olvas valaki, az megértsen. Értse, hogy honnan jöttem, mit gondolok most, és miért vagyok az, aki.
Azt hiszem az eddigi blogjaimat azért hagytam abba, mert nehéz volt elmondanom a kezdeteket. 22 éves vagyok, és valljuk be, jelenlegi életemnél sokkal izgalmassabbak voltak a storyaim tizenévesen... Viszont ki gondolta volna akkor, hogy egyszer majd az internetre vésem fel a gondolataimat. Persze írtam akkor is, nem keveset, de akkor papírt és tollatt ragadtam, nem pedig klaviatúrát... :) Hosszadalmas és fárasztó lenne mindent közzétenni itt, amit akkor papírra vetettem. Így hát most röviden mondom el mindezt, ha valakit érdekelnek a részletek, hát majd kérdez...
1991. június 20-án születtem Szombathelyen. Utólag visszagondolva szép gyerekkorom volt, az édes tudatlanság jegyében. Legkisebb gyerek vagyok, számszerint a harmadik. A nővérem 10, a bátyám 9 évvel idősebb nálam. Aprócska koromban ez nagy szakadéknak tűnt... Mindig úgy éreztem, más vagyok mint a tesóim. Elég zárkózott gyerek voltam, még a családon belül is. Sosem osztottam meg az érzéseimet senkivel, kamasz koromban meg még annyira sem. Maximum a legjobb barótnőm volt az, aki tudott egyet s mást. A legjobb barátnőmet Enikőnek hívták, és akkor ismertük meg egymás, amikor elkezdünk suliba járni, hosszú évekig nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Azt hittem ez mindig így lesz és soha nem fogunk elválni egymástól, persze nem így lett (de erről majd később).
Szóval az általános iskola alatt egészen a felső tagozatig kitűnő tanuló voltam. Na nem azért, mert annyira törtem magam, ezt egy ajándéknak is fel lehet fogni. Nem kellett leülnöm szinte soha a könyv mellé, elég volt, amit órán megjegyeztem. Talán két kezemen meg tudnám számolni, a főiskola végéig hányszor ültem le komolyan tanulni. Persze voltak rosszabb időszakok, főleg, mikor jöttek a fiúk. Az első nagy szerelem egy nyári táborban talált rám 5. osztály utáni nyáron. Nem volt egy nagy dolog, igazi kis gyerek szerelem. Más helyen laktunk, egy idő után nem telefonáltunk egymásnak, mert hát volt jobb dolgunk és aztán megszakadt a kapcsolat. Nem sokkal ez után komolyabban álltam már hozzá a dolgokhoz. 6. osztályban jöttem össze egy nálam egy évvel fiatalabb fiúval, más fél évig jártunk. Ez alatt az idő alatt tanultam meg sok mindent a kapcsolatokról, a szerelemről, ez volt az első próbálkozások időszaka. És bizony nem mindig volt az az ártatlan kamasz románc... Aztán persze később bántam sok mindent, de rájöttem hogy nem szabad, mert változtatni nem lehet, és ez is hozzá járult ahoz, aki lettem.
Ez idő tájt lassan eljött az általános suli utolsó éve is, amit másik iskolában kellett befejeznünk, mivel a régit bezárták. Nem volt nehéz ügy, hiszen az egész társaság együtt ment... Az volt életem egyik legjobb éve. Szerettem az új iskolát, élveztem, hogy új emberekkel találtoztam, és még néhány barátra is leltem. Persze még akkor is Enikő volt az első számú
A neheze ezek után jött, amikor a szakközépiskola miatt mindenki szétszéledt. Enikővel még akkor is jól megvoltunk, sokat találkoztunk, annak ellenére is, hogy másik suliba jártunk. És emelett találtam egy másik nagyon jó barátot is, Esztit. Nem voltak különösebb nehézségeim a tanulással, viszont a társaságot utáltam. Egy kis falusi közösségből bele csöppentem a városi anyuci-apuci gyerekeinek közegébe, és egyáltalán nem éreztem jól magam, de nem volt vészes. Tűrtem, és elvoltam azokkal, akiket kedveltem. Aztán másodikas koromban nagyot fordultak a dolgok. Akkor ismertem meg egy srácot, Ricsit, aki valamiért az első pillanatban nagy hatást gyakorolt rám. Az összes addigi fiú jelentéktelen lett mellette. Még most is azt érzem, ez nem csupán egy fellángolás, egy tini szerelem volt... Annál sokkal több. Ő nem lehúzott, segített felfelé törekedni. Megfogadtuk egymásnak, hogy jobban figyelünk a tanulásra, és ez bizony mindkettőnk teljesítményén meglátszott.
Ez idő alatt történt életem első komoly negatív élménye is. Édesanyám stroke miatt korházba került, és hónapokig ott is volt. Majdnem minden nap megllátogattam, de a kapcsoltunk az után már sosem lett olyan, mint előtte volt. Nem mondanám, hogy régen nagyon szigorú volt velem, viszont észrevehetően engedékenyebb lett, de ezzel az is együtt járt, hogy kevésbé éreztem fontosnak magam. A betegsége alatt Ricsi végig velem volt, fontos támasz volt számomra. Miután anyámat hazaengedték, sok minden megváltozott. A család kezdett szétesni, mivel akkortájt hagyták el a testvéreim is a szülői házat. Az otthoni dolgok miatt érzelmi káosz volt bennem. Erre aztán csak rátett egy lapáttal, hogy Ricsitől is el kellett szakadnom, gyerekes és kettőnktől független okok miatt. Hosszú folyamat volt, vissza-visszatértünk egymáshoz, de egy idő után működésképtelennek bizonyult a dolog. Az egész kálváriának nyáron volt a csúcs pontja, de a rossz élmények ellenére mégis azt mondom, az volt életem legizgalmasabb nyara. A kis füzetem, ami akkor a naplóm volt, mesélni tudna. Rengeteg butaságot csináltam, nem érdekeltek a következmények, mert senki nem mondta meg, mit tehetek és mit nem. Egyik fiú karjaiból a másikéba sétáltam, éjszakánként kiszöktem a haverokhoz... és ÉLVEZTEM, mérhetetlenül :D Most pedig, ennyi idősen iszonyatosan hiányzik az az ember, aki akkor voltam, a szabadság és a féktelenség. Már nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy amit teszek, annak következménye van... Már nem tudok kockáztatni....
Visszatérve ahoz a nyárhoz, végül akkor ismerkedtem meg Danival. A bonyolultság kedvéért: ő a nővérem férjének az anyukájának a mostani férjének az előző házasságából való fia :D na mindegy.... Szóval a tesóm és a párja egy ideig Tatabányán éltek, aztán úgy gondolták haza költöznek a falunkba. Vettek egy házat, amit fel kellett újítani. Próbáltam én is segíteni nekik, ha épp nem volt programom, és ott ismertem meg Danit. Az apukájával jöttek segíteni, és néha beszélgettünk kicsit. Először elég furcsán éreztem magam, Ricsi után, megmondom őszintén, képtelen voltam igazán szerelmes lenni. Viszont tetszett a srác, voltak ugyan fenntartásaim, mivel két évvel fiatalabb nálam, de végül úgy gondoltam nincs mit vesztenem. Úgy alakult a dolog, hogy összejöttünk. Nehéz volt eleinte, ritkán tudtunk találkozni. Más-más városban jártunk iskolába, és 80 kilóméterre laktunk egymástól. De végülis megoldottuk.
Az akkori sulimban három évig húztam, aztán hosszas mérlegelés után úgy döntöttem váltok. Nem bírtam azokat az embereket, és minden Ricsire emlékeztetett. Szóval szerettem volna magam mögött hagyni a múltamnak azt a részét, mindent, még azokat is, akiket szerettem benne. Esztivel így szakadt meg a barátság... Én döntöttem így...
Kevesebb lett a gát Dani és köztem, mivel már egy városban jártunk iskolába. Sok volt az ismeretlen, de ez volt az a döntés az életemben, amit sosem bántam meg. Szerettem az új sulit, kedvesek voltak az osztálytársaim is. Bár Enikővel ez alatt egyre kevesebbet találkoztam. Összejött egy fiúval, Petivel, és onnantól már semmi nem volt ugyanolyan... Ami persze mindkettőnk hibája volt...
Ez után már nem igazán alakítottam ki mélyebb kötődést senkivel, nem voltak legjobb barátaim, voltak, akiket bírtam, akikkel szívesen beszélgettem, de már nem kötődtem, és ez máig így van... Dani volt az egyetlen, akit akkor igazán közel engedtem magamhoz. Persze idővel úgy gondoltam őt sem kellett volna. Eljött az érettségi éve, a suliban is jobban kellett hajtani, és ha mindez nem lett volna elég, szörnyű dolgok történtek. Dani megcsalt, és ezt akkor nagy megaláztatásnak éreztem. Összetörtem, nem ettem, nem ittam... Hazudnék, ha azt mondanám értéktelennek éreztem magam, mert nem így volt, épp ellenkezőleg. Az küldött a padlóra, hogy mindvégig tudtam, én jobb ember vagyok, mint az a lány... efelől komoly kétségem soha nem volt. És még mielőtt megkövezne valaki, hogy beképzelt vagyok, NEM! Nem tartom én magamat mindenkinél jobbnak, sőt! Én valójában egy senki vagyok, nagyon sok emberhez képest, viszont azt nem bírom, amikor olyanok "nyernek" velem szemben, akik gerinctelenek, és hazugok. Ha én tudom, hogy egy srácnak van valakije, nem kezdek ki vele. Csak ennyi az egész. Én jobb voltam, és tudtam ezt. Azért fájt, mert Dani nem tudta...
El tartott egy ideig, hogy kimásszak a gödörből, de ki akartam húzni a kapcsolatunkat is. Nem hagytam, hogy vége legyen, harcoltam érte, bár sokszor ezzel megalázva magamat. Néha bánom, hogy nem voltam elég erős azt mondani, "menj, nem érdekelsz". De csak azért, mert úgyis visszajött volna...
De mindegy végülis, ez már a múlt, még együtt vagyunk, sikerült túllépni a dolgokon, és Dani is rájött, hogy hibázott... vezekelt is rendesen, és sokáig. Talán csak egy rossz időszak volt, én is meginogtam, és félrekacsintgattam, lehet, hogy ezért tudtam megbocsájtani. Elmúlt, és szépen leérettségiztem, jó eredményekkel, és főiskolára mentem.
Általában mindenki azt mondja, a főiskolás évek voltak élete legszebbjei. Hát... nekem nem volt túl izgalmas. Egy két éves képzést végeztem el. Találkoztam új emberekkel, barátkoztam, de ahogy már mondtam, kötődés nélkül. Ez alatt a két év alatt egyetlen ember volt, akivel azt éreztem, talán elményíthetném a barátságot, ő Grace. Mellettem ült órákon, többett beszélgettem vele, mint mással, viszonozta a szimpátiámat, de én mégis inkább maradtam a biztonsági játéknál. Nem akartam többé megsérülni, főleg, hogy láttam mennyire egyedül maradok a nehéz időkben. Addigra már Enikő sem nagyon törte magát a barátságunkért, pedig ő is új suliba járt, kb 50 méterre az enyémtől... Valahogy semmi nem volt a régi...
Ez alatt a két lapos év alatt csak az otthoni dolgok mozgolódtak. Anyám közösségi oldal függő lett, nem törődött semmivel. Nem segített semmiben. Szinte Dani tartott el engem, reggelente ő adott pénzt kajára. Otthon sem ettem sokat, mert tehernek éreztem magam. Anyám folyton a pénzzel jött, ha használhatatlanná vált az utolsó farmerom is, akkor sem adott.... Pedig megtehette volna. Magára viszont elkezdett költeni. Csak magára figyelt, én meg apám csak vegetáltunk mellette. Mindenféle alakokkal chat-elt, és kifordult önmagából, mint egy dacos tini. Végül meguntam. Danival úgy döntöttünk hozzájuk költözöm. Eleinte jó ötletnek tűnt, bár a Dani apja ellenezte. Mivel Dani az anyjával élt, végüis sok beleszólása nem volt, és a megcsalásos ügy után meg az otthoni dolgok miatt jobbnak láttuk így. Az első időszakban nem is voltak gondok. Elég sokan eltünk együtt, Dani anyukája, az ő férje, két kislány és a Dani nagymamája. Tudni kell, hogy a nagyinak vannak gondjai az alkohollal. Ez is okozta a kiborulást. Kb.fél évig laktunk ott aztán egyre több lett a viszály, főleg a nagymama és köztem, olyan dolgokat csinált már, amit épeszű ember nem visel el. Persze nem csak velem, de én nem tűrtem szó nélkül. Mindezek folytán tavaly októberben albéreletbe költöztünk. Bár a pénzünk nem valami sok, de itt most elvagyunk. Persze miután otthonról eljöttem történtek dolgok ott is.
Március 15-én költöztem Daniékhoz. Májusban gondoltam anyák napja alkalmából meglátogatom anyámat, felköszöntöm. Ekkor közölte velem nagy nehezen, hogy már nem oda kell mennem, ahol eddig lakott az egész család. Új pasit talált és hozzá költözött. Igazából nem rázott meg nagyon a dolog, jó hát akkor majd oda megyek őt felköszönteni. Viszont apám miatt aggódtam. Megbarátkoztam az új helyzettel, nem tűnt vészesnek, apámmal is ott volt a nővérem meg az unokák pár háznyira. Annyámmal is jobban elvoltunk így, hogy már nem egy fedél alatt laktunk. Apámat megpróbáltam győzködni, hogy jobb neki így, félre tud rakni, rendbe tudja majd rakni a házat, nem kell alkalmazkodnia senkihez. Egy darabig minden jónak tűnt. Többször gondoltunk rá, hogy albérlet helyett apámhoz költözünk, örült volna neki, viszont kocsi nélkül nem tehettük meg. Dani nem tudott volna dolgozni járni, mivel se busz, se vonat nem járt úgy. Szóval elvetettük az ötletet. Teltek a hónapok, éldegéltünk kettesben. Aztán idén májusban szörnyű dolog történt. Épp első nap voltan diákmunkán, amikor láttam, hogy a nővérem rengetegszer keresett telefonon, viszont nem tudtam felvenni. Dani is keresett, azt mondta beszélnem kéne a nővéremmel. Végül nagy nehezen kénytelen voltam megkérni, had vegyem fel a telefont. A tesom csak ennyit mondott: "Haza tudsz ma jönni? Nagy baj van... Az apu felakasztotta magát"
Ki tudná elfelejteni azokat a mondatokat, Hirtelen fel sem fogtam, csak azt tudtam, hogy haza kell mennem. Sírtam, de nem fogtam fel. Eljöttek értünk és hazavittek minket a szülői házhoz. Akkora apám testét már elvitték, az egyik testvére már ott volt, bátyám úton haza... Elmondhatatlan érzés volt az egész, nem is tudom kifejezni. Az ember akkor jön rá, milyen fontos volt neki valaki, amikor az már nincs vele. Rosszul éreztem magam mert már sírni sem tudtam. Mostanság jöttem rá, hogy ő volt az egyetlen akihez mehettem volna, ha egyedül maradok. És már ő sincs. Sokat gondolok rá, és sokat álmodok vele, néha azt remélem, amit álmomban mond, azt a valóságban is úgy gondolta. Nem volt túl nyílt ember, a természete sem volt a legjobb, de a szíve igen. Soha nem akart rosszat senkinek... nem becsültem meg, és talán azt hitte nem szeretem, ha tehettük volna nem hagyjuk egyedül...
Ennek lassan már négy hónapja. Minden a régiben, szinte semmi sem változott, csak hát az ember tudja, hogy valami már hiányzik a világból. De élni kell, és én próbálkozom. Most munkát keresek. Próbálok boldog lenni, ami nem mindig könnyű. Gyakran érzem magam magányosnak, az életemet unalmasnak. De erról talán én is tehetek, mert nem akarom, hogy valaki nagyon közel kerüljön hozzám. Jelenleg a legjobb barátom a kutyám, Vilma, akit semmi pénzért nem adnék. Ő egy kicsit segít
Danival vasárnap lesz az 5- évfordulónk. Nem tudom készül-e valamivel, én még nem igazán tudom, mit adhatnék neki.
Szóval ez lennék én, a kezdetektől egészen idáig. Kicsit megtépáztak az évek, és néha úgy érzem eltévedtem. De van, ahonnan már nincs visszaút, így hát megpróbálom mindenből a legjobban kihozni. És már nem kell, hogy olvassanak, csak írni akarok, ha úgy alakul, hát csak magamnak.