...
Egy időben és térben úszkáló kis pacának érzem magam... Csak lebegek az éterben, képtelen álomnak tűnik a jelen, a múlt olyan, mintha egy filmet néznék valaki másról, a jövő meg maga a sötét világűr és még csak a csillagokat sem látom. Itt vagyok, létezem, vagyok valaki, és közben nem érzem magam senkinek sem. Legszivesebben az lennék, aki voltam valaha, de már nem lehetek. Nem tudom elképzelnli, ki leszek majd egyszer, és hogyan juthatok el odáig, hogy kezet fogjak önmagammal.
Itt ülök a semmibe roskadva, azzal a vággyal, hogy megfeleljek a társadalom elvárásainak, de közben magamnak is képtelen vagyok megfelelni. Üveges szemmel bámulok a saját elmémbe, ahol a bűntudattal vegyes zavarodottság, és az emlékképek alig hagynak bármi mást felszínre jutni.